Ma kezdődött el a kínai kaland, amire az államvizsga előtti hetekben már egyre többet gondoltam, és egyre jobban vártam. Az elmúlt egy hetet sikerült elég aktívan eltölteni, így effektíve a pakolásra csak kevés idő maradt, aminek következtében az indulás és a pakolás befejezése just-in-time rendszerben történt. Azonban a mérnöki szakmában híres mondás, hogy ha nem lenne utolsó pillanat, semmi sem készülne el.
16:00-kor – kisebb zökkenők után – Muterommal és Húgommal elindultunk az M1-esen a Liszt Ferihegy felé, ahova szerencsére zökkenőmentesen megérkeztünk. Becsekkolás előtt még összefutottam Pistivel a reptéren, aki kijött elköszönni tőlem. Az ellenőrzés gond nélkül, nagyon gyorsan lezajlott (Pisti töbszöri "bomba" és "new 911" elszólása ellenére is), pedig már megszoktam, hogy valami miatt mindig kiszednek a sorból, vagy egy acélbetétes bakancs vagy egy véletlenszerű motozás miatt …szerencsére eddig csak külső.
A repjegyem a Turkish Airlinesnál vettem, és két részletben történt az utazás: Először egy kb 2 órás út egy A321-essel Bp- Istanbul között, majd egy 10 órás út egy nagyobb géppel, egy A330-assal, Istanbul- Guangzhou között. A beszállásnál azért egy kicsit érződött ez a török hangulat, mert olyan, hogy sor, csak egy utópisztikus fogalom volt, és az egésznek volt egy bazár fílinge, és hogyha fél órával tovább kellett volna várni biztos, hogy rámsóztak volna egy új bőrkabátot és egy vízipipát.
Turkish Airlines-szal azonban teljes mértékben meg voltam elégedve, igazából még a látens igényeimet is kielégítette az ülés hátuljába épített LCD képernyővel, amivel filmeket nézni, játszani és az aktuális repülési adatait lehetett lekérni.
Az eddigi fapados repüléseim során nem voltam ilyenhez hozzászokva, ezért egy kicsit furán éreztem magam, amikor észrevettem, hogy mire a mellettem ülő gyerek eljutott odáig, hogy bekapcsolja a gépet, én már a harmadik főellenséget aprítottam. Mindenesetre nagyon gyorsan elment az út, el is kezdtem nézni a „Jack az óriásvadász” c. filmet, azonban sajnos a gép előbb beért minthogy végére értem volna…Firs world problem…
Istanbuli érkezésem után érkezett el az útnak az Achilles-sarka, a 20 perc az átszállásra… aminek megvolt a saját hangulata, mivel a gépem negyedórát késet, illetve mivel nem eu-ban voltam, újra átvilágították mindenem. Volt egy olyan időpillanat, amikor nem voltam 100% abban, hogy elérem a gépem, mivel már 15 perce kinyitották a gate-et, és az sem volt túl bíztató, hogy körülöttem csak szíriaiak voltak, akik egy olyan helyre mentek, amiről még életemben nem halottam… ilyenkor azért örültem volna 1-2 barátságos kínainak. Török üzemmódban tolva átverekedtem magam a tömegen, az átvilágítás után futva öltözve bevetődtem a váróba, ahol még a zárás előtt volt pont annyi időm, hogy lefényképezzem a gépemet… Aircraft-fan for a life :)
Az első meglepetés a hatalmas Airbus-on, hogy mindenki kapott egy meglepicsomagot, amiben az alváshoz életmentő szemkötő, füldugó, párna, takaró és egy papucs volt és itt is az ülésbe épített LCD képernyő alap volt. Csak azért, hogy ne legyen túl tökéletes az életem, a mellettem ülő székre kaptam egy hihetetlenül büdös kínait. Érdekessége az emberkének, hogy mire megszoktam volna az állandó szagterhelést, elment wc-re, hogy pár perc múlva naív és reménykedő szervezetem újra alkalmazkodhasson.
Azonban ezt ellensúlyozandó a következő kellemes meglepetés a kaja volt, mert a várakozásokkal ellentétben tartalmas volt a vacsi. A lehetőségek közül a „muszlin menü” volt a legszimpibb, bár a feléről azt sem tudtam, hogy mi, és hogy hogyan kell enni, szóval a környékbeliek úgy nézhettek rám, mintha nálunk valaki villával nekiugrik a babgulyásnak, a madártejet felkeni egy szelet kenyérre, majd a szájvizet egy feles pohárban lehúzza. A büdös szomszédnak természetesen sikerült kiválasztania a legbüdösebb kaját, a tenger gyümölcseit… bár neki akkor már úgyis mindegy volt.
Az út végülis gyorsan elment, kipörgettem pár játékot (Biankának üzenem, hogy hard-on vertem a gépet amőbában ;) ), aztán a filmezéshez már fáradt voltam ezért kerestem valami jó zenét rajta, amin el tudok aludni. A „Turkish rock”-tól nem voltam hasra esve + nem sok fogam alá valót találtam rajta, de aztán belebotlottam egy Led Zeppelin és egy Pink Floyd válogatásba, ami feldobta az elalvás előtti időt. Az út nagy részét sikerült átaludni, így hamar megérkeztem GZ-be. Ott még egy jó egyórás procedúra volt a bevándorlási hivatallal, illetve a vámosokkal, azonban mire kiértem már két kínai barát (akikkel eddig csak neten tartottam a kapcsolatot) egy „Nandor Pallag”-os plakáttal várt, szóval megnyugodhattam, hogy szerencsésen megérkeztem. Az út a szállásra, és a család akikkel élni fogok egy külön történet, amit majd holnap fogok megírni, mert már nagyon húz magához az ágy.
